Annak ellenére, hogy politikai vezetőink testrészei nem takarják be jótékonyan a roskadozó épületeket, bizonyos megnyilvánulásokból arra következtethetünk, hogy a gép olajozása folyik, az alkotók pedig dolgoznak. Legalábbis szakmapolitikai szinten már elkezdődött a kontúrok elhomályosítása.

Egyébként – ha nem volna máris kampányidő – feltételezem, nem volna ok arra sem, hogy a Fidesz nekiálljon havat lapátolni a nyugdíjasok portája előtt. Az idősebb generációk voksaira ugyanis nekik is szükségük van, ezt még Varga Mihály is elismeri. Egyrészt azért, mert sokan vannak (már) és el is mennek szavazni (még).

Tehát a Fidesz lapátol. Hetet-havat…

Most már jegelnék a svéd nyugdíjrendszerre hajazó elképzelésüket. Fentebb idézett interjújában a fideszes gazdaságpolitikus arról beszél, hogy, a több állami szerepvállalásra (a pozitív oldalon) és magasabb nyugdíjkorhatárra (a negatív oldalon) épülő rendszert valójában nem tartaná üdvösnek Magyarországon, csak az ebet a karóhoz láncoló, saját értelmezési keretéből kiszakadni nem kívánó újságíró torzította egyik konferencián elhangzott szavait. Ezt úgy hívják: sikálás.

Duplán sikálás, ha kiderül az is, hogy már készült is egy KDNP-s javaslat, amelyik in concreto a svéd modellt mintázva írná újra a magyar nyugdíjrendszert, s ezt a javaslatot a Fidesz támogatta is. Luftnak pedig akkor hívják, ha valaki – ad absurdum az egyik kormánypárti politikus – még be is csoszog a javaslattal a kezében egy hírműsorba és nyilatkozni kezd.

Luftnak, kedvesen. Hazugságnak, kedvetlen.
 
A kérdés valójában persze nem a kampány és nem a modellek, hanem a magyar nyugdíjrendszer a maga fenntarthatatlanságában, a munka a maga nélküliségében, a finanszírozhatatlan struktúrák fojtogató tömege, a kérdések ugyanazok, mint 2006-ban, azzal – a nem jelentéktelen – különbséggel, hogy négy év alatt megtanultuk, a közös kassza mindenki kasszája, nem valami tőlünk független, kifogyhatatlan mesebeli kásagyártó bödön.



atv.hu