A rendvédelmi dolgozók nyugdíjának kérdése, és az ügy kapcsán végigsöprő demonstrációk határozták meg az utóbbi heteket. A Policy Agenda mostani elemzésében azt vizsgálja, hogy a társadalom különböző csoportjaival kialakuló konfliktusok, összeállhatnak-e egységes tiltakozássá.

Az utóbbi évek magyar belpolitikájának egyik legfőbb tanulsága (és ezt támasztják alá a nemzetközi trendek is), hogy csak akkor vihető érdemben végig egy reformsorozatot, ha a hatalmon lévők a társadalmi vesztesek mellett nyerteseket is képes felmutatni. Azaz a kormány nem csak elvesz a szerzett előjogokból, hanem új csoportoknak ad is. Ugyanis csak ezzel taktikával érhető el, hogy ne „érjenek össze” a társadalmi konfliktusok, és egyes csoportok elégedetlensége ne dagadjon egy általános elégedetlenséggé.

A megosztás egyik eszköze, ha a hatalmon lévők a politikai kommunikáció segítségével megpróbálják hitelteleníteni a tiltakozók követelését, vagy éppen magukat a tiltakozókat. Erre példa a korhatár alattiak nyugdíjazás kérdése, amikor a kormányzati kommunikáció igazságtalannak bélyegzi, ha valaki fiatalon nyugdíjassá válik – ezzel az üzenettel próbálják meggyőzni (legalább a kormánypárti) szavazókat arról, hogy nem történik más, mint egy korábbi tévedés megszüntetése. A másik eszköz: el kell hitetni az egyes emberrel, hogy a változások őt nem érintik, illetve ha mégis, csak a pozitív hatásokat érzi majd. E technikák alkalmazása akkor lehet problémás, ha olyan területeken is beavatkozik a kormány, ahol sokaknak van/lesz személyes élménye (akár ismerősökön, családtagokon keresztül) a változások negatív hatásairól. Ebben az esetben erősödhet a szimpátia más tiltakozó társadalmi csoportok iránt, és ez a szimpátia szervezetileg is összekapcsolódó megmozdulásokat eredményezhet.

Csillagosok, katonák

Jelenleg három területen tapintható a feszültség a kormányzat és az érdekképviseleti szervek között. Az egyik – ennek van a legnagyobb médiája – a rendvédelmi szakszervezetek konfliktusa a korhatár alatti nyugdíjak megvonása miatt. E kérdésben láthatólag saját maga mozgásterét szűkítette le a kormány, amikor a konvergencia-programban egyértelműen vállalta: megszünteti a rövid szolgálati idővel való nyugdíjba vonulás lehetőségét. Márpedig a nemzetközi pénzpiacok és az Európai Unió számára tett ígéretből nehéz úgy visszavonulni, hogy ne kerüljön veszélybe az egész konvergencia-program hitelessége. Ugyanakkor a merev keretek miatt nehéz volt olyan tárgyalási taktikát építeni, aminek eredményeképpen a szakszervezetek úgy érezhették volna, sikerült valamit az asztal mellett, békés keretek között elérni. (A kormányzat azzal is saját helyzetét nehezítette, hogy nem volt képes egy csatornában tartani a kommunikációt, hiszen ellentétes tartalmú üzenetekkel lehetetlenítette el a megegyezés esélyét.)

A tárgyalások lezárulását követően lényegében két kérdés – egymással szoros összefüggésben lévő – kérdés maradt nyitva. Az egyik: vajon békés keretek között fejezik-e ki elégedetlenségüket a rendvédelmi dolgozók a jövőben is. A másik: kell-e a kormányon belül felelőst találni a végül megegyezés nélkül lezajlott tárgyalásokért. Amennyiben a társadalom szimpátiáját megszerzik a szakszervezetek, vagy kezelhetetlen utcai akciók kezdenek, akkor a kabinetnek a helyzet politikai kezelésére egy kézenfekvő esélye lesz: ha személyi konzekvenciák levonásával próbálja majd levezetni a feszültséget. Erre utalhat, hogy a hétvégén a miniszterelnök kijelentette, hogy a tárgyalások eredményes lezárását egyértelműen a belügyminisztertől várja.
Még egy kemény mandátum is jobb lenne

Egyelőre a rendvédelmisekénél kisebb konfliktus feszül a kormány és a tanárok között, de láthatólag folyamatosan növekszik az ellenállás az oktatásügy átszervezése miatt. Ezt mutatja, hogy noha e területen még az átalakítások tervezése csak nagyon kezdeti fázisban van, a kormányzat mégis utcai demonstrációkat „ért el”. Az oktatásügyi államtitkár többszörösen nehéz helyzetben van: meg kell felelni a kormányzati pénzügyi elvárásoknak, rosszban van a legnagyobb kormánypárt frakciójával, valamint a világos mozgástér hiánya miatt láthatólag nem tárgyalóképes az érdekképviseletekkel. Ennél a szituációnál még az is világosabb és kezelhetőbb lenne, ha volna egy egyértelmű politikai mandátum az oktatási rendszer átalakítására, amit végre kellene hajtani – akár társadalmi konfliktusok árán is. Ám e mandátum hiányában a konfliktusok terjedése prognosztizálható.

A belső lázadás hoz változást

Az egészségügyben pusztán azért van nyugalmasabb a helyzet ideig-óráig, mert az érdekképviseleti oldal itt jelentősen megosztott, részérdekek mentén szabdalt: nehéz egységes platformra hozni a gyógyszerészeket, a háziorvosokat, a rezidenseket, az ápolókat, a kórházi orvosokat, valamint az egészségügyi intézmények vezetőit. Persze nagy kérdés, hogy a kormány politikai eszközökkel meddig képes elnyomni az elégedetlenséget, és megakadályozni, hogy szervezeti keretet öltsön a tiltakozás.

Úgyhogy az egyik legfontosabb kérdés, hogy a dolgozókat képviselő szakszervezetek képesek lesznek-e együtt fellépni. A másik alapkérdés pedig az, hogy az intézményeket fenntartó önkormányzatok vezetői (jelentős részben kormánypártiak), mikor engedik, pontosabban nézik el, hogy a szakmai szervezetek – költségvetési források szerzése érdekében – fellépjenek a kormányzattal szemben. Jelenleg ugyanis az intézményeket képviselő érdekképviseletek képviselőinek jelentős része olyan intézmény első számú vezetője, aminek tulajdonosa politikai értelemben a Fidesz. Ugyanakkor a pénzhiány felülírhatja a kormánypárti polgármestereknél azt az elvárást, hogy fogják vissza a „sajátjaikat”.

Politikai tervezés, végrehajtási hibákkal

Láthatólag a kormánypártok még mindig annak a ténynek a bűvöletében vannak, miszerint parlamenti többségük segítségével bármikor, bármilyen szintű jogszabályt képesek módosítani. Ebből következően a negatív hatású lépéseket is úgy akarják végigvinni, hogy nem törekszenek kompromisszumra az érdekképviseletekkel, de még a megegyezés látszatára sem.  A Fidesz által választott gazdasági taktika másik eleme, hogy a kormánypárt igyekszik gyorsan „túllenni” a kényes kérdéseken – mert így nem ad időt a probléma elmélyülésére. A taktika harmadik elme, hogy az egyes „megbántott” társadalmi erők időben semmiképpen se találhassanak egymásra, és ne tudjanak közösen komoly ellenállást kifejteni. A terv sikeres is lehet, de ehhez precíz végrehajtásra lenne szükség, ami a kormányzati szereplők részéről is komoly fegyelmet igényelne.

Ezzel szemben inkább az látszik, hogy egyre inkább elnyúlnak a konfliktusok. Erre jó példa a rendvédelmi dolgozók ügye. Itt a kiindulópont az volt, hogy nem sikerült lezárni az idei bérek kérdését, erre épült rá a konvergencia-programban meghirdetett terv, a szolgálati nyugdíjak eltörlésére. Tovább élezte a helyzetet az volt, hogy váratlanul alkotmánymódosítást nyújtott be a Fidesz néhány képviselője, amiből kiderül, hogy akár minden korhatár alatti nyugdíjast érinthetnek a változások. A folyamat – a végrehajtás szempontjából – záró eleme még hátra van, amikor is az alkotmány átírásából következően módosítanak egyes törvényeket. Azaz a kérdés még hónapokon keresztül napirenden lesz, és a probléma tovább eszkalálódhat. Hiszen a kabinet olyan lehetőségeket is kinyitott, amelyek további széles társadalmi rétegek (például korhatár alatti rokkantnyugdíjasok, bányász-, művésznyugdíjat kapók, özvegyi nyugdíjasok) számára jelentheti a korábban megszerzett jogaik elvételét.

A másik végrehajtási hiba, hogy nem szervezett keretek között igyekeznek pacifikálni az érdekképviseleteket, hanem a tárgyalóasztal helyett az utcára kényszerítik őket. Az Országos Érdekegyeztető Tanács, és a különböző egyeztetési fórumok megszüntetése azért politikai hiba, mert csökkentik a szakszervezetek kompromisszumkészségét, és nehezítik a kölcsönös engedmények útján való közvetlen megállapodásokat.

Policy Agenda