A lakáshitelesek problémája az egyik legkomolyabb gazdasági- és társadalompolitikai kihívás a kormány számára, így a Policy Agenda e heti elemzésében azt vizsgálta meg, hogy a hétfőn bejelentett intézkedések valóban érdemi megoldást jelentenek-e. Mindenesetre a politika az eladósodott, és emiatt a lakhatásukat elveszítők közül kizárólag a devizalapú jelzáloghitellel rendelkezőket emeli ki, és csak számukra igyekszik megoldást kínálni. Holott egyértelműen látszik, hogy a gazdasági válság okozta bajok számtalan olyan embert is padlóra küldtek, aki nem svájci frankban, vagy euróban adósodott el, hanem forintalapú hitel vagy közüzemi tartozásaik miatt került veszélybe a lakása.

Álláspontunk szerint három csoportba sorolhatók azok, akik közüzemi tartozás vagy hitelhátralék miatt veszthetik el lakásukat. Az első kategóriába azok tartoznak, akiknek átmeneti nehézségekkel kell szembesülniük, és így kis segítséggel képesek viszonylag gyorsan megoldani a problémáikat. Ebben az esetben főként olyan családokról beszélhetünk, ahol rendkívüli kiadások, vagy akár egyik kereső átmeneti kiesése miatt csökkent a bevétel. Számukra szinte tisztán banki eszközökkel is lehet menőtövet nyújtani (erre lénygében a korábbi szabályok is lehetőséget adtak, hiszen átmenetileg csökkenteni lehetett a részletet, vagy hosszabbítani a futamidőt).

A második csoportba azok sorolhatóak, akik már komplexebb, tartósabb problémával kell megküzdeniük. E családoknál általában egyszerre több hátralékprobléma is felvetődik: nem csak a
hitelt adó banknak tartoznak, hanem esetleg személyi kölcsönük, közüzemi tartozásuk, vagy akár közös költség elmaradásuk is van. Itt a bankok már eszköztelenek, sőt inkább a probléma megoldását hátráltató szereplők, mivel igyekeznek a többiekkel szemben minél előbb pénzükhöz jutni. Így az átmeneti könnyítés már nem segít, ezen adósok anyagi gondja már meghaladja fizetőképességüket – eredményt elérni csak állami segítséggel lehet. A segítséget egy külső, és ilyen szempontból független, közvetítő, moderáló megjelenését jelentené, aki reálisan tartható adósságrendezési tervet készít, letárgyal, és tulajdonképpen számon kér.

A harmadik csoportot azok alkotják, akiknek adósságállománya akkora és olyan összetett, hogy az  ingatlant lehetetlen megmenteni az árverezéstől. Ebben az esetben a lakhatás megteremtés az egyetlen cél, amihez megint csak állami szerepvállalás kell.

Kormányzati mozgástér

Téves feltételezés lenne, azt gondolni, hogy pusztán kormányzati eltökéltség hiánya miatt húzódik a probléma megoldása. A kabinet a ciklus eleje óta tudja, hogy vagy érdemi lépéseket tesz ebben az ügyben, vagy súlyos társadalompolitikai konzekvenciákkal kell számolnia. Ugyanakkor külső és belső tényezők miatt nagyon szűk a kormány mozgástere. Feltehetőleg ennek tudható be, hogy a hitelmentő-csomag bejelentés is hosszan húzódott.

A külső tényezők közül a legfontosabb, hogy jelentős állami forrásokat nem lehet invesztálni, hiszen az államnak nincs több tízmilliárd forintja a hitelesek érdemi megsegítésére. Közben viszont az olyan egyoldalú lépéstől is tartózkodni kellett, amely akár a bankok hitelportfólióját is tönkre tehették volna. Hasonló ellentmondás feszült a belső kommunikációban is: egy erős, társadalmi megrendelés érkezett, miszerint segíteni kell ezeken az embereken, de lehetőleg nem az adófizetők pénzéből. Érezhetően a bankok is nyomás alatt tartották a kabinetet, mivel nekik a bankadó sújtotta üzleti tervek kapcsán valamilyen pozitív jövőképet is fel kellett mutatniuk a tulajdonosaik felé. Ez pedig egyértelműen az lehetett, hogy állami segítséggel jelentősen javul a törlesztési hajlandóság.


atv.hu/nbgy