Az elmúlt hetekben a Policy Agenda elemzéseiben azt vizsgálta, hogy mire lehet számítani a kormány által megszellőztetett strukturális reformok kapcsán. Néhány nappal a reformcsomag egy részének a várható bejelentése előtt a Policy Agenda azt nézte meg, hogy az előző kormányokkal összehasonlítva milyen azonosságok és különbségek figyelhetőek meg a reformok kommunikációjában.

Reformigény: folyamatos nyomás alatt a kormányzatok

A magyar kormányt csak akkor lehet reformlépésekre kényszeríteni, ha azok elmaradása már komoly politikai következményekkel fenyegetne – ez az utóbbi négy év tanulsága. Ahogy korábban a második Gyurcsány-kormány és a Bajnai-kabinet előtt, most az Orbán-kormány előtt is ott áll a kihívás, miszerint ha képtelen hosszútávon fenntarthatóvá tenni az ország költségvetését, illetve képtelen a finanszírozható mérték alatt tartani a költségvetési hiányt, akkor gyorsan ellehetetlenülhet. Magyarán: a külső finanszírozási lehetőségek drágulása, valamint a befektetői környezet további romlása miatt akár likviditási problémái is lehetnek a költségvetésnek.

Ebből a szempontból a három utolsó kormányzat azonos helyzetből indult, és a nyomás is azonos volt rajta. Emlékeztetőül: a 2006-os kormányzati ciklus kezdetekor a költségvetési hiány mértéke azonnali lépéseket követelt, a Bajnai-kormány megalakulásakor pedig még inkább egyértelmű volt, hogy a válság által sújtotta gazdaság rendbetételéhez és a kármentéshez kemény válságkezelő programra van szükség. Az Orbán-kormány pénzügyi gondjai – legalábbis ami a költségvetési hiányt illeti – nem igényelnek azonnali beavatkozást, de konkrét strukturális lépések nélkül hamar negatív spirálba kerülhet a politika, azaz a késlekedés később drasztikusabb intézkedéseket kényszeríthetne ki.

Ellentétes irányok: mindenáron reformtól a teljes némaságig

Hiába volt azonos a kiindulópont, a problémát mindhárom kabinet másképp közelítette, közelíti meg – már csak azért is, mert láthatólag tanultak egymás hibáiból. Hiszen a Gyurcsány és a Bajnai Gordon vezette kormányzati ciklus idején még az volt a politika karaktere - és fő üzenete –, hogy strukturális reformok nélkül „nincs élet”, a mostani kormány viszont még a kifejezést is kerüli, és komoly erőfeszítéseket tesz, hogy a politikai kommunikációban a reformok még véletlenül se jelenjenek meg, és az emberek hétköznapi életének ügyei kerüljenek a politika homlokterébe.

A korábbi tapasztalatok alapján a kormányzat szintén kerüli a megszorítások kifejezést is, és úgy próbálja megalapozni az átalakításokat, hogy, amennyiben lesznek is „apróbb változások”, azok az emberek életének jobbítását szolgálják majd. A program tételes ismerete nélkül természetesen kérdéses, hogy képesek lesz-e ezt a célt elérni a kabinet, de láthatóan úgy gondolja, hogy ez az egyetlen járható út – politikai szempontból. (Már csak azért is, mert a Fidesz 2006 óta folyamatosan azt hangsúlyozta, hogy a lakosságot érintő megszorítások nélkül is kezelhetők a költségvetési problémák.)

Belső és külső fogadtatás: a frakciótól a külföldi befektetőkig

Szintén fontos tanulság volt az előző két kormány számára, hogy csak akkor lehet egy reformcsomag végrehajtásába belekezdeni, ha stabil támogatói bázis áll a kormánypárt mögött. (A támogatók alatt nem feltétlenül a szavazóbázis értendő, hanem technikai minimumként a kormánypárti frakció.) A stabil hátországnak akkor lesz különös jelentősége, ha a reformok által hátrányosabb helyzetbe kerülő érdekcsoportok felháborodása elbizonytalanítja a közvéleményt, és gyengíti a párton belüli elszántságot. Ugyanis ilyen esetben ezt a hangulatot átveheti a képviselőcsoport is, és akár szembe is mehet a kormányzati elképzelésekkel. Erre mindkét korábbi kormánynál láttunk példákat – ez történt az egészségügyi rendszer átalakításának, illetve a közösségi közlekedés reformjának esetében is.

Azaz a kormány csak akkor fogadtathat el bármilyen reformcsomagot, ha magát a frakciót is „alkotótárssá” teszi. Az Orbán-kormány eddig is előszeretettel alkalmazta a frakciókormányzási modellt, magyarán a nagyon hangsúlyos kérdésekben a képviselőcsoporton keresztül – egyéni képviselői indítványként – nyújtja be javaslatait, és ezzel veszi elejét a belső elégedetlenségnek. Ez a technika amiatt megkérdőjelezhető, mivel kikerüli az érdekképviseletekkel folytatandó egyeztetéseket, ám gyorsasága miatt alkalmas arra, hogy kizárja a frakción belüli ellenállás lehetőségét. Kérdéses persze, hogy a strukturális reformok esetén is alkalmazza-e ezt a technikát a kormány, vagy más módon szerzi meg a képviselőcsoport folyamatos támogatását.

A belső elfogadtatás után kívülről is elegendő támogatottságot kell biztosítani az intézkedéseknek. És ilyenkor bizony nem csak a hazai közvéleményre kell figyelni, hiszen a strukturális reformok célja az, hogy olyan stabil, és finanszírozható költségvetése legyen egy országnak, ami külföldről is látható és hihető. Hiszen az intézkedések pénzügyi hatása általában csak évek múltán látszik, ugyanakkor a pénzügyi befektetői kör és a külső finanszírozói környezet azonnali visszajelzést akar. Így csak akkor lehet sikeres a kormány, ha nem csak ő maga hiszi az átalakítások életszerűségét, és pénzügyi eredményét, hanem képes ezt másokkal is elhitetni.

A külső elfogadtatás másik fontos mozzanata, hogy reformcsomagnak a választópolgárok számára is vállalhatónak, sőt akár szerethetőnek is kell lennie. Egyszerűen azt kell elhitetni, hogy ezek a lépések nem az egyén pénztárcájából vesznek ki forintokat, hanem minőségi szolgáltatásokat hoznak – ráadásul olcsóbban. Ezt a célt eddig egyetlen kabinetnek sem sikerült elérnie, és álláspontunk szerint az Orbán-kormány kormányzati ciklusának megítélésében is nagyon fontos szerepet játszik majd, miként vélekedik a társadalom a reformcsomagról.

Egyben vagy apránként? Nemzetközi piacok kontra hazai fogadtatás

Amikor egy kormány politikájának legfőbb karaktere a strukturálisreform-program végrehajtása, akkor erre is hegyezi ki kommunikációját. Az előző két kabinet a csomagszerű bejelentésekre építette retorikáját. Nemcsak azt deklarálta, hogy mekkora mértékű bevételnövelést és kiadáscsökkentést hajt végre, hanem a konkrét területeket is megjelölte, illetve a kormányzati kommunikáció folyamatosan hangsúlyozta a lépések erejét. Ez persze szimpatikus a nemzetközi pénzpiacoknak, de a hazai közvéleményt sokkolja, azonnal felszínre kerülnek az egyenlőtlenségek, amelyek tovább fokozzák a társadalmi elégedetlenséget.

Az Orbán-kabinet láthatólag más taktikát követ, lépcsőzetes bejelentésre készül, így próbálván kommunikációs szempontból is felügyelet alatt tartani a lépéssorozatot. Ezzel a módszerrel azért is élhet a kabinet, mivel láthatólag semmiképp sem a „reformpolitizálást” tekint politikai küldetésének. Az persze kérdéses, hogy az intézkedések több etapban történő bejelentése a piacok számára mennyire lesz hiteles, és elfogadható.

Kell-e változtatni a kormányzati kommunikáció irányán?

A kormányzati kommunikáció eddigi irányából arra lehet következtetni, hogy a kabinet néhány kisebb kiadáscsökkentő lépésen kívül, inkább a bevételek növelésére helyezi a hangsúlyt. (Láthatólag a frakcióban sincs előkészítve – kommunikációs szempontból sem – olyan nagy rendszerek reformja, mint amilyen az oktatás, az egészségügy, vagy a szociális ellátórendszer.

A kormányfő által kihirdetett intézkedések ismeretében, láthatóan még több tartalmi elem hiányzik. Egyedüli konkrét lépés, a Policy Agenda által is már korábban elemzett 250 milliárd forintos stabilitási tartalék, amely a tárcáktól von el komoly forrásokat. Álláspontunk szerint ez a tartalék a pénzügyi előkészítése a munkanélküli ellátások idejének csökkentésének (16 milliárd forintos zárolás a Munkaerőpiaci Alapban), az állam működési kiadásainak lefaragásának (például létszámleépítés, megbízási szerződések csökkentése, felújítások, beruházások elhalasztása) valamint az utazási kedvezmények rendszerének átalakításának (10 milliárd forintos zárolás a fogyasztói árkiegészítésből). Várhatóak a rokkantnyugdíjasokat érintő intézkedések, amelyekkel megnehezítenék a rendszerbe való belépést, és elrendelnék a bent lévők felülvizsgálatát.

Mostani várakozásaink szerint első körben ezeknek a lépéseknek a bejelentésével kezd a kormány, és majd csak a pénzpiacok és a hazai közvélemény reakciói után döntenek arról, hogy az egyéb területeken milyen ütemezésben, és mekkorát kell lépni ahhoz, hogy hiteles és ugyanakkor vállalható legyen a strukturális reformok programja. Előfordulhat, hogy kedvezőtlen külföldi fogadtatás esetén újra kell értékelnie a kormánynak a mostani reformok kommunikációját is, és ezen a szinten is meggyőzőbben kell érvelnie amellett, hogy ezek valódi megtakarítást jelentő lépések, amelyek értékelhető módon mérséklik a kiadásokat. Ez persze azt is jelentené, hogy a hazai választók számára is jobban érzékelhető lesz, hogy a változásoknak vannak vesztesei is.

Policy Agenda / atv.hu