Játszunk egyet: ön bíró 1989-ben, egy közértből rúd párizsit ellopó/elcsenő tolvaj ügyét tárgyalja. A bolti szarka ügyvédje azzal érvel, az esetet csak egy rendőr látta – mivel a tolvaj menet közben a párizsit egy csatornába dobta, így nincs bűnjel – a közeg viszont az elnyomó rendszer szolgálja, így a szava hiteltelen. Miképp dönt?

Nyilván arra céloz, hogy …

Nyilván.

A semmiségi törvény alapján egy rendőr vallomása bizonyos időintervallumban és bizonyos típusú bűncselekményeknél nem tekinthető bizonyítási eszköznek. Megjegyzem, a ’90-es években is volt pár semmiségi törvény, ami pontosan megkülönböztette az előző rendszer szafaládé-tolvajait a pártállami verőlegényektől. És a jogtechnikai lényeg éppen ez a megkülönböztetés – így most is külön lehet választani egy IPhone-tolvaj ügyét a 2006-os rendőrségi túlkapások áldozatainak eseteitől. Senki nem állíthatja, hogy 2006-ban minden rendben volt, amikor egyszerre ”esett le” minden egyenruháról az azonosítószám, amikor előkerültek a „nem létező” viperák, amikor megalázó, minden eljárásjogi garanciát megsértő eljárásokat folytattak le. Ezeket az ügyeket rendbe kell tenni.

A túlkapásokat nyilván helyre kell hozni. De hogy beszélhet hitelesen közbiztonságról úgy a Fidesz, hogy kvázi kollektíven bűnösnek nyilvánítja a rendőrséget, és semmit nem tesz a rendőrség ethoszának visszaállításáért. Ki hiszi el, hogy a „gazemberek” védenek majd meg minket?

Abszolút rend(őr)párti vagyok – például az Egyesült Államokban senki nem mer lelépni a járdáról, amikor piros a lámpa, mert ott van tekintélye a rendőrnek. És hiszem, hogyha azokat az igaztalan eljárásokat – amelyekre a rendőri vezetők, és nem a közrendőrök miatt került sor – lezárjuk, mégpedig úgy, hogy az áldozatoknak kárpótlást fizetünk és mentesítjük őket a joghátrányok alól, akkor ezután ismét lehet a rendőrségnek tekintélye. Hiszen teljesen világossá tettük, hogy mi az, amit a rendőri vezetés nem vállal, és így már 100 százalékos erkölcsi támogatással fel lehet sorakozni a rendőrség mellett.

Ön a rendőri vezetők hibáit emlegeti – ennek ellenére egyelőre csak a közrendőrök szavahihetőségét kérdőjelezték meg, egyetlenegy rendőri vezető „nem szorult” bizottsági meghallgatáson vagy bíróság előtt.

Hadd jelezem, hogy egyrészt a parlamenti vizsgálóbizottság is keményen tárta fel a tényeket, másrészt vidéken a katonai ügyészségen több eljárás is zajlik. De kétségetlen, hogy ezekben az ügyekben az emberek igazságérzete többet kíván.

Attól nem tart egyébként a kormány, hogy miként a ’90-es évek elején is egyre többen sértettek szabályt és kutyába se vették a rendőrt, mondván az előző rezsim szolgája, most is semmibe veszik majd a rendőrséget – különös tekintettel a Fidesz most forradalmi-rendszerváltó kommunikációjára?

Logikusnak tűnhet a párhuzam, de a rendszerváltáskor kibillent értékvilág, illetve a jelenlegi átbillenés között óriási a különbség. Az előbbi egy átmenet volt az állampártból a demokratikus jogállamba – és az embereknek szinte semmi tapasztalatuk sem volt erről a formációról, legfeljebb az amerikai filmekből indulhattak ki, ahol a jogállam azt jelentette, hogy mindenkinek koltja van. A polgári jólétet pedig a Gorenje-hűtőszekrény jelképezte. De ahogy a Gorenje-korszak elmúlt, úgy én sem félek attól, hogy ilyesfajta rendőrségi-tekintélycsökkenés lesz. Ez a kormány egyértelműen a rendőrség presztízsének helyreállításában érdekelt: erősödtek a rendőrség jogszabályi lehetőségei, a bíróságok szigorúbb ítéleteket hoznak, kimondott elitalakulataként létrejött a kiemelt ügyeket kezelő Terrorelhárító Központ. De a rendet csak akkor erősítheti meg a kormány, ha nem erősíti meg 2006 szeptemberét és októberét is.

A hivatalos verzió szerint az Alkotmánybíróság jogkörét is erősítené a kormány, például az előzetes véleménynyilvánítással. A kodifikáció melyik stádiumában vizsgálódna a taláros testület?

Két fázist vizsgálhatunk. Az egyik a zárószavazásra váró, a módosító javaslatokkal egybegyúrt normaszöveg. A rendszerváltástól a Horn-kormány 1998.évi első törvényének elfogadásáig a parlament elküldhette a normaszöveget az alkotmánybírósághoz – ez volt a most újraélesztendő véleményezési jog. A taláros testület feladata, hogy megvizsgálja, melyik paragrafus alkotmánysértő, azt módosítja az országgyűlés, utána zárószavazás következik, majd a kihirdetés. Hogy ki kérhetné az Ab véleményét arról egyelőre nincs döntés, de tehetné ezt országgyűlési bizottság, az előterjesztő, bizonyos számú képviselő – úgyhogy ez egyben az ellenzéki jogok bővítését is jelentené. Az alapvető cél persze a jogbiztonság erősítése, így ugyanis nem születhetne alkotmányellenes jogszabály, és nem lenne évekig jogbizonytalanság. A másik fázis a jelenlegi gyakorlat, mely szerint az elfogadott törvény felkerül a köztársasági elnökhöz, és ha aggályosnak találja, akkor a jogszabályt az Alkotmánybíróság döntéséig nem lehet kihirdetni, magyarán kitolja a törvény hatályba lépését. Ezt a kört bővítené az új gyakorlat, a köztársasági elnökön kívül bizottságok vagy képviselők – főként ellenzékiek – is elküldhetnék a jogszabályokat a taláros testülethez.  Ez nem jelenthet parlamenti obsturkciós lehetőséget.

Amit egyszer véleményezett előzetesen az Alkotmánybíróság azt el lehet küldeni utólagos normakontrollra?

Nincs igazából értelme. Az Alkotmánybíróságot is köti a saját véleménye, amire egyszer azt mondta, hogy nem alkotmányellenes, arról nem deklarálhatja két hónap múlva, hogy mégis.

Rosszmájú vagyok, és arra gondolok, hogy a salátatörvényeket és a költségvetést sok-sok alkalommal módosították az utóbbi években az utolsó utáni pillanatban, úgynevezett koherencia-zavarra hivatkozva. És gyakran nem csak a hivatkozott paragrafus változott meg, hanem egyéb részek is. Ebben az esetben mi a helyzet, hogyha egyszer már véleményezte a normaszöveget a taláros testület?

Ha utólagos aggály merül fel, akkor utólagos normakontroll – feltéve, hogy olyan részek is változnak, melyek módosításáról nem szólt az előterjesztő.

Bár nyilván ilyen finomságokon áll vagy bukik majd az új rendszer, de ezek a részletek kevéssé érintik az átlagembert. Egy sima honpolgárnak mivel indokolná az alkotmánymódosítás szükségességét?

Egyrészt maga az alkotmány mondja magáról, hogy átmeneti és egy új kell. Másodsorban azért, mert az állam nem adósíthatja el jobban magát, mint egy családi gazdálkodás, harmadrészt azért, mert az állam nem költekezhet felelőtlenül, negyedrészt azért, mert az alapvető jogszabálynak egy jogállami szerkezetben kell védenie az emberek alapvető jogait. Ötödrészt pedig azért, mert fontos, hogy az Alkotmány ne pusztán egy technikai jogszabály legyen, amelyik a jogállam legfőbb intézményeit és működési mechanizmusait leírja, hanem érzelmeket is kell keltenie, amikor elolvassa a tízmillió magyar ember.

Kvázi egy jogi himnuszt komponál a kormány?

Igen.

És ön szerint mit mozgat meg egy állampolgárban a „jogállami szerkezet”, illetve az „állam felelőtlen költekezése” kitétel – különösen az utóbbi, hiszen nálunk az adókerülés és a kincstár megcsapolása össznépi sport.

Ez a történelmi nehézségünk – míg az Egyesült Államokban ez úgy nézett ki, hogy „itt van a föld, felosztjuk egymás között, és azért, hogy ki tudjuk fizetni a rendőrt, mindenkinek be kell dobni valamit a kalapba”, Magyarországon jöttek a törökök, az osztrákok vagy az oroszok, és elvitték az aranyunkat, a forintunkat, az uránunkat. Ennek ellenére aprópénzre váltható az állam költekezése: mindenki végig tudja gondolni, hogyha egy 17 forintos izzót a főváros 300 forintért vesz meg, akkor a gyereknek azért ül sötét tanteremben és azért romlik a szeme, mert 300 forint van izzóra, és abból csak egyet vettek, nem 18-at. Ami pedig a jogállami rendszert illeti: egy lakossági fórumon egy úr azt mondta, hogy az Alkotmány ne az egyenlőséget deklarálja a „kiscica és az oroszlán” között, mert az egyenlőség csak addig tart, amíg az „oroszlán éhes nem lesz”. Az alkotmányba azt érdemes belevenni az idézett úr szerint, hogy az valóban védje meg a „macskák egyenlő jogait”.   

A „kiscicák” viszont egyelőre egyre erősebben rángatják az „alkotmányozó oroszlán bajszát”, az ellenzék – Tölgyessy Péter szerint – lassanként nem is az alkotmányozás, hanem a rendszer ellenzéke lesz.

Ez csak a Jobbikra igaz, mert a Jobbik nem akar új kartális alkotmányt, míg az összes többi párt nyilvánosságra hozott, vagy legalábbis elfogadott egy versengő kartális alkotmányt. Azaz a másik két párt benne van ebben a vitában – egy visszás helyzetben a saját tervezetüket védik, csak nem a parlamenti patkóban, hanem egyéb fórumokon.

Mit szól ahhoz a kereszténydemokrata forrásból származó értelmezéshez, miszerint a pártszövetségen belül a KDNP a morális kovász, a Fidesz pedig a tömeg, ami érvényre juttatja a kisebbik párt elveit?

A KDNP egy világnézeti rétegpárt, amelyik soha nem fog elmozdulni onnan, ahol van, akkor sem, ha az embereknek ez nem szimpatikus. A Fidesz pedig egy programpárt, aminek van egy programja egy választásra – munka, otthon, család, egészség, rend – és ehhez gyűjt minél több támogatót. A KDNP-nek az a fontos, hogy megfeleljen az erkölcsi elveknek, a Fidesz számára az, hogy a népakaratot kinyilvánítsa és a szavazatot is maximalizálja. Mindkettő nagyon fontos a jobboldalon – mert sok ember érzelmi és elvi alapon akar pártot választani. Ilyen például az országosan szavazó nyolcszázezer szocialista, akiknek viszont a program számított. Így bármelyik értékrend elvész a jobboldalról, az már hiányt jelent.

Ezért mondta Semjén úr, hogy tudja, hogy amit magzat- és abortusztémában gondol, az soha nem jut érvényre, de kötelessége megküzdeni érte?

Így van. Ami mellett keresztény ember nem mehet el szó nélkül, amellett a KDNP sem mehet el szó nélkül.

Akkor mennyire robbant ki kemény vita az említett ügyekben a KDNP és a Fidesz között?

Mindenki elmondta az álláspontját.

atv.hu / Nagy B. György