- A könyv borítóján az áll, hogy azt írod meg ebben a regényben, amit híradósként nem mondhattál el. 2001-ben a Heteknek nyilatkozva független újságíróként határoztad meg magad – ha ez valóban így volt, akkor miért nem mondhattál el bizonyos dolgokat?

- Egész életemben független voltam olyan erőktől, amelyek megmondták volna, hogy mit mondjak, de nem tudtam független lenni – hogyan is tudtam volna – a híradós műfajtól. Hiszen ez a műfaj – különösen Magyarországon – nem tűri el, hogy az ember azon túl, hogy közvetíti az eseményeket, azt is megossza a nézőkkel, hogy ő személy szerint miként látja a világot.

- Máshol ez belefér?

- Például az Egyesült Államokban ilyen szempontból nagyobb szabadsága van egy híradós műsorvezetőnek. Nálunk az újságírókat – biztos te is érzékeled – belekényszerítik abba a szerepbe, hogy csupán közvetítsék azt, amit látnak, de ne tegyék hozzá azt, ami az ő álláspontjuk. Márpedig ez ha jobb nem is, de legalább őszintébb lenne. Most nagyon sok a hazugság, és az fárasztó.

- Szóval azért nem mondhattad el, amit akartál, mert a műfaj kötött téged.

- Inkább híradózás magyarországi értelmezése, ami gyakran még azt is megakadályozta, hogy a lehető legegyértelműbb kérdésekben, akárcsak egy arcjátékkal jelezzem, mit gondolok.
Miért mondják akkor, hogy a híradózás az újságírás csúcsa? Hiszen csak oda kell ülni, elmondani a híreket és a kasszánál felvenni a fizetést.

Az én esetemben azért nem erről volt szó, hiszen főszerkesztője is voltam a Tényeknek, vele éltem, lélegeztem: fölkeltem hatkor, elaludtam éjfélkor és a két időpont között fejben, bármit is csináltam, folyamatosan készítettem a műsort. Ilyen értelemben a televíziós újságírásnak valóban a híradózás a csúcsa. Csak azt mondom, hogy jobb lenne, ha kicsit szabadabbak lehetnének a magyar újságírók.

- A kormányváltás kapcsán újból többet beszélnek az úgynevezett médiaegyensúlyról. Te hogy látod?

- Én már rég nem tudom, mi az a médiaegyensúly. Újságírók között élek, a többségükön nem látom, hogy annyira odáig lennének egyik vagy másik pártért. Televíziókat „elfoglalni” mindig is kontraproduktív volt, most különösen az. A társadalomban a szakadék nem pártvonalon van, nem lehet arról beszélni, hogy ők fideszesek, amazok meg MSZP-sek, az embereket ugyanis teljesen más gondok foglalkoztatják, mint a politikusokat.

- A már citált interjúban annak idején megjegyezted, hogy amikor meg akarsz beszélni valamit igazán fontos dolgot a kollégáddal, azt nem bent a szerkesztőségben teszed, hanem kimentek az utcára. Változott ez a helyzet?

- A gyakorlatról tudok neked beszámolni. Amikor valaki valami nagyon fontosat meg akar beszélni a másikkal, akkor ma is kimegy az udvarra sétálni. De gyakran éttermi asztaloknál is furcsa érzése támad az embernek, és inkább nem beszél lényeges dolgokról. Persze nem szabad, hogy azt gondolja az ember, hogy én olyan fontos, vagyok, hogy lehallgatnak – de azért belül mindig ott van egy kis nyugtalanság.

- Visszatérve a könyvre: mi az, ami összegyűlt benned, amit mindenképpen el akartál mondani Magyarországról? Hogyan látod az elmúlt nyolc, vagy akár 20 évet?

- Hiányzik a történelmi távlat ahhoz, hogy meg tudjuk mondani, hogy az elmúlt húsz év milyen volt. Nem történhetett volna máshogy, erre predesztinált a történelmünk, a lelkünk és az egymáshoz fűződő kapcsolataink; vagy pedig óriásit mulasztottunk, és jó alaposan elszúrtuk ezt a két évtizedet? Az mindenestre tény, hogy az emberi kapcsolatok teljesen tönkrementek a rendszerváltás óta. Annyira kimerült a bizalom az emberekben egymás iránt, maguk iránt, az intézmények, a bíróságok, a rendőrség, a média, a politika iránt, hogy az aggasztó.

- Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy a bizalom elvesztése a legfőbb problémánk, és ebből fakad minden más? Ez a gondolat jelenik meg a könyvedben is?

- Elképzelhető, hogy ez az egyik legnagyobb baj. A könyv fő kérdése egyébként az, hogy ha ez az ország olyan helyzetbe kerülne, hogy össze kellene fogózkodnunk, ahogy a New York-iak tették 2001-ben, elfelejteni mindent és együtt kimászni a bajból, akkor ez az ország és mi magyarok hogyan vizsgáznánk. Össze tudnánk-e fogni, vagy ellenkezőleg, elvágnánk egymás torkát. Az én félelmem az utóbbi – persze a reményem meg az előbbi.

- Happy end-del végződik a könyv?

- Sok szereplő van a történetben: van, akinek happy end lesz a vége, van, akinek nem.

- Miért Ítélet a címe, ez a te ítéleted az országról?

- Egyfelől a történet tulajdonképpen olyan, mintha az ítélet napja jönne el Magyarországra, másfelől meg valóban benne van egy ítélet arról, hová juthat Magyarország, ha nem vigyázunk.

- Aktuális és nagyon érzékeny témákat is előveszel a regényben, mint a roma-kérdés vagy a nők helyzete. Hogyan látod a romák helyzetét ma Magyarországon?

- A cigányokat itt mindig magukra hagyták. Kimaradtak a földosztásból, a rendszerváltás őket viselte meg leginkább, és a jelenlegi válság miatt is rájuk haragszunk. Értem a helyi konfliktusokat, értem, hogy van egy kis falu, ahol pár száz ember próbál boldogulni a maga módszereivel, és van harminc, amelyik teljesen más módszerekkel próbál boldogulni, de akkor is: ezeknek az embereknek segíteni kellene. Őket évtizedek alatt kell kiemelni abból a létből, amiben vannak, és ebben egyetlen kulcstényező van: az iskola.

- Eddig ez nagyon szép, de itt kezdődnek a problémák: az iskolában már 5 cigány gyerek is képes tönkre tenni másik húsz diák tanulását. Ahhoz hogy érdemben kezelni lehessen őket, képzett asszisztensekre és kisebb osztálylétszámokra lenne szükség – ehhez pedig pénzre. Ezt sokan sokszor elmondták, mégsem történik semmi. Mint ahogy számos más területen is újból és újból meghallgatjuk a szakértőket, meg a politikusokat, hogy aztán minden maradjon a régiben…

- Mindennel egyetértek, amit mondasz, de a megoldást nem tudom. Csak azt tudom, hogy a cigány gyerekek éheznek és nem tanulnak. Amíg ez nem változik meg, miért várjuk, hogy ők ugyanúgy legyenek szocializálva, mint a többi gyerek? Azt hiszem, hogy nem öt-tíz év távlatában fog ez a kérdés megoldódni: generációknak kell itt mindent beletenni, jó szándékkal és türelemmel együtt, hogy lassan, fokról fokra felemelkedjen a cigányság. A gond az, hogy nem ebbe az irányba megyünk, a helyzet egyre csak romlik.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy az elmúlt másfél év végső soron egy pozitív időszak lesz majd a magyarság történetében. Az emberek nagy része rádöbbent arra, hogy eddig nem tudtuk, mi az a kapitalizmust. Csak annyit értettünk meg belőle, hogy lehet hitelt fölvenni, de azt nem, hogy a kapitalizmus kíméletlen, kegyetlen versenyt jelent. Sokan most értik meg, hogy annyit költhetnek, amennyi pénzük van, és annyi pénzük lesz, amennyit teljesítenek. Az foglalkoztatja szerintem most az embereket, hogy miként fizessék ki a szerencsétlenül fölvett lakáshitelüket, hogyan tudnak megélni, kint merjék-e hagyni a lepedőt száradni, kockáztatva, hogy valaki ellopja. Nem látom, hogy a pártok által megfogalmazott nagy kérdések nyugtalanítanák a magyarokat.

- Az előző időszakban a politikusok és az emberek valóban látványosan elbeszéltek egymás mellett. Hogyan kellene kommunikálniuk a pártoknak, hogy ez megváltozzon, és mi lenne ebben a média szerepe?

- ’90-ben a teljes médiaelit elkövetett egy nagyon súlyos hibát, vagy talán többet is, erkölcstelenséget: a politikusok ígéretei nyomán azt hazudta a magyaroknak, hogy néhány év múlva a helyzet javulni fog. Aki értett  hozzá, az világosan kellett, hogy lássa, hogy itt a helyzet még nagyon sokáig romlani fog, mert hamarabb jött a rendszerváltás, mint hogy az emberek megértették volna, hogy a szocializmus megbukott – ehhez még kellett volna pár év. Ha akkor ezt egyértelművé tette volna a politika, vagy a média, akkor nem hazugságokra épült volna az új rendszer.

- Mit tervezel a közeljövőre nézve?

- Valahol biztosan megtalálom a helyemet, talán a televíziózás és a tartalomgyártás határán, de még nem tudom. És írok egy újabb könyvet…

- …ami egy love story.

- Anyukám kissé ironikusan megjegyezte, engem ismerve el tudja képzelni, milyen love story lesz az. Majd meglátjuk.

atv.hu/ Sebestyén István