Az Országgyűlés elnöke pályázatot írt ki az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára főigazgatói posztjára. A pályázók egyike Budapest Főváros Levéltára korábbi főigazgatója, Varga László.

Főigazgatói pályázatában többek között azt írja, a jelen társadalmi válsága összefügg a pártállami múlt, a diktatúra titkosszolgálati tevékenységének tisztázatlanságával. Hol érhető tetten ez az összefüggés a mindennapokban?

Néhány héttel ezelőtt éppen a Hetek közölt interjút Vásárhelyi Máriával. Ő évek óta vizsgálja szociológiai módszerekkel a történelmi tudat kérdéseit, és ő is nagyon hasonló következtetésre jutott, mint amire én is próbálom felhívni a figyelmet: a magyar társadalom egy jelentős részét hihetetlen skizofrénia jellemzi: egyrészről erősen antikommunista, ezzel párhuzamosan viszont nagyon erős nosztalgiával viszonyul a Kádár-rendszerhez. Vagyis egymást kizáró vélekedések hatnak rá. Ez a tömegméretű jelenség alapjaiban veszélyezteti, de legalábbis kérdőjelezi meg a liberális demokrácia alapértékeit. A múlt nem ismerése, illetve a zavaros múlt-tudat ilyen értelemben tehát közvetlenül kihat a politikai tudatra.

Ha valakiről kiderül, hogy ügynök volt, az még képes jelentős érdeklődést kiváltani a társadalom egy részében, de az egész elnyomó gépezet működése, az összefüggések bemutatása már sokkal kevésbé viszi át az ingerküszöböt. Mi lehet ennek az oka?

Ebben jelentős mértékben benne van a sajtó felelőssége. A sajtó ugyanis - kevés kivételtől eltekintve – meg sem próbált szembe menni azzal a – nagyon leegyszerűsítve – fekete-fehér szemlélettel, miszerint az a lényeg, ki volt ügynök. Miközben az állambiztonságot a párt legfelsőbb vezetői irányították. Ez volt a diktatúra egyik meghatározó eleme.

Egyébként én úgy tapasztalom, hogy nem csak az egyes lebukások érdeklik az embereket: a mágnesszalagok ügye hónapok óta foglalkoztatja a sajtót, de például a Kenedi-bizottság munkája - ahol ügynökökről végképp nem volt szó – is kiváltott elég széles érdeklődést.

Az emberek mégis kezdenek belefásulni ebbe a történetbe.

Ezt tökéletesen megértem, mert húsz év alatt nem történt meg az áttörés. Elmondható, hogy a 2003-as törvény bizonyos javulást hozott a kutatásban, a megismerhetőségben, ugyanakkor visszalépést is hozott. Nincs egyenes ívű fellendülés, ami azt jelentené, hogy a politika, a jogszabályok egyértelműen a megismerés irányába hatnának. Vannak előrelépések és vannak visszalépések, de az alap, amit a németek már 1990-ben, az NDK időszakában megoldottak, számunkra még mindig vágyálom. Mára egyértelműen kiderült, hogy a csehek, a szlovákok, sőt a románok is, akik sok szempontból mögöttünk álltak, és hozzánk képest később szabályozták az iratnyilvánosságot, mára többszörösen leköröztek bennünket: az érintettek számára megvalósult az információs kárpótlás, de még az állampolgárok számára is szabad a kutatás, az iratok megismerése, olyan névsorokat, adatokat tesznek föl az internetre, melyek nálunk még mindig szigorúan titkosnak számítanak és ezért még mindig a szolgálatok birtokában vannak. Ma kimondottan szakadékról beszélhetünk Magyarország és például a németek között: ők az elmúlt húsz év során valóban feldolgozták az egész kérdéskört, és ennek köszönhetően ma már nincsenek se botrányok, se ügyek Németországban.

Mindebből akár azt a következtetést is le lehetne vonni, hogy Magyarországon sötétebb dolgok történtek, mint mondjuk Romániában? Vagy mi másért akadályozzák ilyen következetesen itthon a feltárást?

Az egyik ok az, hogy a politikai elitben a mai napig munkál a félelem: mi derülhet még ki? Ez mind a bal-, mind a jobboldalnál kimutatható. Pedig ez a félelem alapvetően manipulált, mint ahogy a manipuláció jelen van a kezdettől fogva. Emlékezzen vissza, hogy a rendszerváltás idején milyen legendák terjedtek el: az egyik, hogy nincsenek iratok, mert megsemmisítették őket, így hát nincs mit megismerni. Ezt a mesét több parlamenti bizottsággal is sikerült megetetni. Egy másik legenda úgy szólt, hogy az ügynököket az ellenzék között kell keresni, mivel MSZMP-tagokat tilos volt beszervezni. Mint tudjuk, ebből sem igaz egy szó sem. Ezekhez hasonlóan zajlik egy mítoszgyártás, ami a mai napig a nyilvánosság ellen hat. 

Egy újabb legenda, amit sokan ügyesen próbáltak elterjeszteni, hogy a nyilvántartások manipuláltak, tehát semmit nem lehet kezdeni velük. Azóta viszont már tudjuk, hogy húsz év alatt egyetlen egy hamis 6-os kartont sem találtak, és semmi egyéb hamisítványt sem. Vagyis ez a mese is megdőlt. Kontrollként pedig most már itt vannak a mágnesszalagok.

Annak idején Nagy Lajos, az NBH első igazgatója azt mondta, hogy azonnal ment a telefon ifjabb Apró Antalhoz, akivel ők akkoriban cégtársak voltak, hogy el kellene felejteni ezt az ötletet, mert ez egy szakma, amit nem szabad veszélyeztetni.

Én is hallottam ezt a történetet, és nem tartom kizártnak. Nagy Lajos egy dörzsölt állambiztonsági tiszt volt, ő terjesztette el például, hogy hamis 6-os kartonokat helyeztek a nyilvántartásban, ebből egy szó nem igaz.

Létezik még mindig egy állambiztonsági háló, amelyik vész esetén meg tud mozdulni, és meggyőzi a politikát különböző kapcsolati rendszerekkel arról, hogy a nyilvánosság milyen ártalmas és milyen veszélyes a köztársaság nemzetbiztonsága szempontjától. Hallhattuk ezeket az érveket Boros Pétertől, Gálszécsy Andrástól, ezek vissza-visszaköszönnek. És még azok a titokminiszterek is elég gyorsan bedarálódtak ebbe a hamis mentalitásba, akik kinevezésükkor a nyíltságot képviselték.

Ha azt mondjuk, hogy a Kádár-rendszer diktatúra volt, és nem mondhatunk mást, mert ez a tény, akkor azt is ki kell mondani, hogy a rendszer meghatározó elnyomó szerve az állambiztonsági szolgálat volt, és ennek bármiféle tovább működtetése a demokráciában maga az abszurditás.

Ami pedig azt az érvelést illeti, hogy ez egy szakma, amit nem lehet egyik napról a másikra megtanulni: a csehek úgy zavarták szélnek az egész szolgálatot, mint annak a rendje. Ennek ellenére a Cseh Köztársaság nem omlott össze, nemzetbiztonsága semmivel nem labilisabb, mint a magyar, sőt stabilabbnak tűnik. Ha az iratok nyilvánosságra kerülnének, kiderülne, hogy ez a szakmai mítosz is hamis.

A teljes cikk a Hetek pénteken megjelenő számában olvasható.